„Deszka-karanténba ültet anyám nyári haragja, egyedül a budi sötétjében tizenévem gőgje a Paxot szorongatva lázad, s gondolathéjak peregnek plezúros térdem retkén meg-megpattanva a döngölt földre. Nem hagyom magam, az előkert és a nyárikonyha tágabb zege és szűkebb zuga fölött szabadon repdes a gondolatom. Engemet bezárva nem tarthat senkisem, behunyom szemem és messze szállok, tova el, apám büdös traktorja zajjal durrogja teli az ebédes kosarat, s ő maga, sapkáját szigorún verejtékén egyensúlyozva csakis előre les, az ekéjét vonalzón húzza, engem nem lát, úgy repülök el felette. Így marad meg bennem a nyár, sok mázsa szar felett ülve tűnődve. Kezemben kockás füzet, piros-szép golyóstoll és röpülök. Tibortelep hejj!!! Fogatlan mazsorettek vijjogó kacagása, a falusi búcsú pössedt zajai, céllövöldések vakaródznak, a dombok kolbász-szag kifutójára megérkezik egy elkésett nyári éj. A tűzoltó szerelmes, de húzódó a mátka, Mellkason marja egy makacs szénanátha, Rézpitykés kacagányt penderít a tömlő őre őrá, S magában így köszön az éhes vágynak: Au revoir!
Szecső-Tibortelep, 1974”